Mozarti hegycsúcsok

Közreműködik: 
Sipos Marianna, Janovicz Zsófia, Megyesi Zoltán, Pataki Bence – ének /
Kodály Filharmonikusok / Kodály Kórus (karigazgató: Kocsis-Holper Zoltán)

Vezényel: Kollár Imre 

Mozart legjelentősebb egyházzenei műveinek - a c-moll misének és a Requiemnek - közös vonása, hogy mindkettő befejezetlenül maradt. Míg a gyászmise kiteljesítésének Mozart halála állt útjában, a c-moll mise töredékes volta sok találgatásra és rekonstrukciós kísérletre adott lehetőséget az utódok számára. A darab több része hiányzik, vagy töredékes, a fennmaradt tételek azonban a zenetörténet legnagyobb hatású és legkifinomultabb szakrális zenéi közé tartoznak. A mű megszületéséhez Mozart felesége, Konstanze személye is szorosan kötődik, mert házasságkötésük idején készült a partitúra, a bemutatón pedig ifjú hitvese énekelte a szoprán szólót. A c-moll mise zenei világában egyértelműen tükröződik a huszonhét éves komponista tisztelete a nagy barokk elődök, Bach és Händel iránt. A mű ősbemutatójára 1783. október végén került sor Salzburgban. A kezdő Kyrie ünnepélyes, fenséges nyitány, mely erős érzelmekkel és drámai erejű kóruskezelésével ragadja meg a hallgatót. A Gloria virtuóz és változatos szakaszokból építkezik, kiemelkedő pillanatai a Laudamus te duett, a Domine Deus szopránária, és a Qui tollis kórustétel. A Credo-ból csak a Credo in unum Deum és az Et incarnatus est rész teljes. Ez utóbbi különösen híres szoprán ária rendkívüli szépségével és hangszeres szólóival (fuvola, oboa, fagott, hegedű) gyakran szólal meg önálló koncertdarabként is. Végül - a teljesen hiányzó Agnus Dei helyett - a Sanctus és Benedictus ünnepélyes, monumentális hangzással, erőteljes fúgákkal és szólista–kórus párbeszéddel keretezi a c-moll misét. A darab stílusa komplex és érett, egyszerre ötvözi a barokk kontrapunktikus technikát, a klasszikus formai tisztaságot, valamint a személyes, lírai megszólalást. A szólisták szerepe különösen hangsúlyos, ez Mozart operai vénájáról is árulkodik.

Mozart gyászmiséje a zenetörténet legrejtélyesebb alkotásai közé tartozik. A mű a zeneszerző életének utolsó évében, 1791-ben keletkezett, de befejezetlen maradt. A csonka partitúra kiegészítésének problematikája máig foglalkoztatja a zenetudósokat. A leginkább elterjedt, Mozart tanítványától, Süssmayrtől származó rekonstrukció mellett időnként műsorra kerül egy-egy újabb kutatásra épülő változat is. A Requiemet egy titokzatos megrendelő kérésére kezdte komponálni a zeneszerző. Róla később kiderült, hogy nem más, mint Franz von Walsegg gróf, aki elhunyt felesége emlékére kívánta előadatni a művet, a saját neve alatt. A Requiem különleges ötvözete a barokk stílusú polifónikus szerkesztésnek és a klasszika érett érzelmi kifejezésének. Mozart mesterien használja a kórust, a szólistákat és a zenekart, hogy kifejezze a gyász, a félelem, a remény és a megváltás érzelmeit. A sötét tónus, a d-moll hangnem és a fúvós hangszerek dominanciája különösen ünnepélyes és súlyos atmoszférát teremt. A megrendelés, Mozart súlyosbodó betegsége, valamint a tudat, hogy halála közeleg, mélyen hatott a zeneszerző lelkiállapotára, ami erősen tükröződik a zenében is. A tizennégy tétel közül három - a Sanctus, a Benedictus és az Agnus Dei - Süssmayr munkája, a többi, részben, vagy egészben Mozarttól származik. A Lux aeterna és a záró Cum sanctis fúga ún. paródia-tétel, mely a Requiem introitusának zenei anyagára épül, keretet adva ezzel különös sorsú remekműnek. 

– baljos –