BUDAFOKI/2 - LISZT // DRAGONY // BRAHMS // WERNER

A Les Préludes Liszt egyik leggyakrabban előadott szimfonikus költeménye. A kompozíció genezise egészen 1844-ig vezethető vissza. Az első hallásra furcsának tűnő címet (Előjátékok) Alphonse de Lamartine (1790-1869) Költői elmélkedések című munkája ihlette. A darab költői programját a vers alapján így határozta meg Liszt: “Mi más az életünk, mint előjátékok sorozata ahhoz az ismeretlen énekhez, amelynek első hangját a halál csendíti meg?” Ma már tudjuk, hogy ezt a programot Liszt az utolsó pillanatban, a mű elkészülte után illesztette a zenekari darabhoz, ezzel azt a látszatot keltette, mintha a Lamartine-szöveg inspirálta volna

Dragony Tímea szimfonikus költeménye 2017-ben született. A Crann Bethadh, a kelta mitológiában az Élet fája. A kelták szentként tisztelték a fákat, mivel ők adtak élelmet, védelmet és energiát az embereknek. Az Életfa az élet bőségét jelképezi, melyben minden nap részesülhetünk. Ágaival felér a földön túli világba, gyökereivel a föld mélyére hatol. Erőt ad ahhoz, hogy harcolni tudjunk a céljainkért. Az Életfa híd, amely összeköti a múltat és a jövőt, az eget és földet. A műről így vall a szerző: „A fa három világát és annak sokféle hangulatát hallhatjuk. A fa felső része az égi világ, földön túli világ (mennyország), középső része a földi létet mutatja be, az emberek harcait maguk között és az istenekkel. A fa alsó világa a tenger világa, a purgatórium és a végső győzelmek tere. Az emberek egy ősi “rítussal” köszönik meg az isteni védelmet, a teremtő esőt és a sugárzó napot. Az élet és a szent fa dicsőítésében teljesedik ki a kompozíció. A zene, az Élet fájának zenéje így mutatja be, teszi hallhatóvá számunkra az élet összetettségét, sokszínűségét!”

A mélységesen zárkózott Brahms nem szívesen engedett bepillantást alkotói műhelyébe, s saját munkáiról alig hagyott nyomokat maga után. A IV. szimfóniáját 1884 és 1885 nyarán komponálta. A meiningeni bemutatón a mű ugyan sikert aratott, semmiképp sem sorolhatjuk a zeneszerző legkönnyebben befogadható kompozíciói közé. A Brahmsszal amúgy is feszült viszonyban lévő Hugo Wolf kritikájában maró iróniával egyenesen úgy fogalmazott, hogy „akárcsak a Jóisten, Brahms úr is érti a módját, hogy a semmiből csináljon valamit”, s ennyiben „az ötlet nélküli komponálás művészete egyértelműen Brahmsban találta meg méltó képviselőjét.” Manapság számos elemző úgy sejti, az értetlenség részben egyfajta „titkos program” számlájára is írható, amelyet a zeneszerző senkivel sem osztott meg. Erre példa a finálén végigvonuló híres basszusmenet, mely Bach 150. kantátájának záró kórustételéből származik, ahol a „Napjaimnak a szenvedésben / Isten mégis örömben vet véget” sorokhoz kapcsolódik. Felix Weingartner tehát alighanem jó nyomon járt, amikor Brahms utolsó szimfóniájának zárótételében a Beethoven Kilencedikjét lekerekítő finálé egyfajta ellenpárját vélte felismerni: míg utóbbiban az Öröm mámora ragadja magával a hallgatót, Brahms zenéje bizonyos értelemben „a pusztulás valóságos orgiáját” tárja elénk.